1986 – MADRID

Ismét Európában a világbajnokság! Újra, egyben utoljára kelet-német uralom a női úszóprogramokban, a férfimezőnyben két arannyal zárt Darnyi Tamás. Első alkalommal rendeztek nylítvízi úszást és női vízilabdatornát, műugrásban Greg Louganis megvédte mindkét címét, szinkronúszásban Kanada tarolt – ez mind Madridban történt, 1986-ban.

Spanyolország fővárosa rendezhette meg az V. FINA Világbajnokságot, amelyen csaknem 300 fővel emelkedett a sportolói létszám az előző, guayaquili kiadáshoz képest, ezúttal 1119-en vettek részt a vb-n. Négy új versenyszámmal bővült a program, azaz így 41 számban osztottak érmet: a nőknél a 4×200-as gyorsváltó, mindkét nemnél az 50 méteres gyorsúszás került a programba, és először szállhattak vb-érmekért vízbe a női pólósok, egy évvel az első, Oslóban rendezett Európa-bajnokság után.

A versenyeket a világbajnokságra épült M86 Centerben rendezték, amelyet 1986 májusában adtak át, és amely nem sokkal később a világ legjobb vizes létesítménye díjat nyerte el egy washingtoni szervezet döntése alapján (2004-ben úszó Európa-bajnokságot rendeztek ugyanebben az uszodában).

A madridi világbajnokságon ismét a kelet-német úszónők egyeduralmát jegyezhették fel a történetírók, igaz, ez volt az utolsó világverseny, ahol ez a dominancia jellemző volt – az NDK megszűnése után elég gyorsan kiderült, miért… Az éremtáblázaton 14 arany-, 12 ezüst- és 4 bronzéremmel zárt az NDK az élen, mögötte az Egyesült Államok 9 arany-, 10 ezüst- és 13 bronzéremmel lett a második, míg a harmadik helyre – a szépen termelő szinkronúszó küldöttség révén – Kanada futott be 4 arany-, 2 ezüst- és 2 bronzérmével.

A magyar küldöttség három aranyérmet szerzett (mindahányat az úszóprogramok során), és ez elég volt az éremtáblázat ötödik helyéhez.

A 16 női versenyszámból 13-at (!) az NDK versenyzői szereztek meg, mindössze a román Tamara Costache (50 gyors), az amerikai Betsy Michell (100 hát) és a szintén amerikai Mary T. Heagher (200 pillangó) tudott világbajnoki címet szerezni mellettük.

A férfiaknál jóval színesebb volt a mezőny, mindössze a 4×200-as gyorsváltót nyerték meg az NDK úszói. 100 mellen az a kanadai Victor Davis nyert, aki négy évvel korábban 200-on lett első. Madridban a hosszabbik távon lett ezüstérmes, 100-on pedig aranyérmes, nem kis bravúr – korántsem mellesleg 200-on Szabó József győzte le, megszerezve a három magyar arany egyikét.

A másik kettőt bizonyos Darnyi Tamás szerezte 200 és 400 vegyesen. A vegyes úszás magyar klasszisa egy évvel korábban a szófiai Európa-bajnokságon indította páratlan aranygyűjtő szériáját. A madridi két elsőség után győzni tudott a következő, 1991-es perthi világbajnokságon is, valamint a szöuli és barcelonai olimpián (ehhez jön még további 6 Eb-arany is) – Darnyi az Eb-sikerekkel együtt egy egészen páratlan, sőt, alighanem utánozhatatlan rekordot állított fel: nemzetközi versenyen soha, sehol nem győzték le vegyesúszásban, egyik távon sem.

Az amerikai Matt Biondi Madridba még „csak” egyszeres olimpiai bajnokként érkezett, a vb-n 100 gyorson és a 4×100-as vegyes és gyorsváltó tagjaként lett aranyérmes, 100 pillangón második helyen csapott célba, míg 50 és 200 gyorson, valamint a 4×200-as gyorsváltóval bronzérmet szerzett. Szöulban aztán 5 aranyérmet, 1 ezüstöt és egy bronzot szállított (és még 1992-ben is két váltóaranyat begyűjtött), összesen 11 olimpiai érmével az egyik legnagyobb amerikai úszólegenda. Madridból kiemelendő még a szovjet Igor Polyansky teljesítménye, ő 100 és 200 háton is világbajnoki címet szerzett.

Az 1986-os vb úszóversenyei során 16 nemzet versenyzői szereztek érmet.

Műugrásban ez a világbajnokság is az amerikai legendáról, Greg Louganisról szólt, aki 3 és 10 méteren is megvédte címét a férfiaknál. Ugyanakkor feltűnt a horizonton egy új nagyhatalom: Louganis mögött immár két kínai lett az ezüstérmes, bár meg sem tudták közelíteni az amerikai pontszámait (3 méter: 750.06-692.28, 10 méter: 668.58-624.33), a bronzérmet 3 méteren egy másik kínai, 10 méteren egy amerikai versenyző nyerte meg. Louganisnak ez volt a negyedik és ötödik vb-aranya, ezt fejelte meg két évvel később Szöulban a két olimpiai aranyéremmel (megvédve Los Angeles-i elsőségeit).

A nőknél már nem csupán az előszelét érezték annak, ami ma már magától értetődő dominancia: kettős kínai siker született mindkét versenyszámban, 3 méteren a Szöulban és Barcelonában is olimpiai bajnok Gao Min győzött, 10 méteren Chen Liné lett az arany.

Ezúttal is az amerikai és a kanadai versenyzők nagy küzdelméről szólt a szinkronúszók viadala, végül teljes kanadai siker született, mindhárom aranyérem az övék lett. Carolyn Waldo szólóban, párosban (Michelle Cameronnal) és a csapat tagjaként is győzött, ő volt az első kanadai női sportoló, aki később két aranyérmet nyert olimpián, méghozzá 1988-ban, Szöulban.

Sarah Josephson lett az ezüstérmes egyéniben és párosban is (ikertestvérével, Karennel), a bronzérem egyéniben a francia Muriel Hermine, míg duóban és csapatban a japán indulók nyakába került.

Jugoszlávia első világbajnoki aranyérme született meg Madridban, méghozzá egészen elképesztő döntőt követően. A fináléban ugyanis Olaszországot négyszeri (!) hosszabbítást követően győzték le 12-11-re úgy, hogy Igor Milanovic 0.1 másodperccel a dudaszó előtt centerezte a győztes gólt – ez volt minden idők leghosszabb vízilabda-mérkőzése. Mementóként íme a negyedek, majd a hosszabbítás bámulatos eredménysora: 1-2, 0-2, 4-2, 2-1, majd 1-0, 1-2, 0-0, 0-0, 0-1, 1-0, 0-1, 2-0!

Némi meglepetésre a magyar válogatott már az első csoportkörben két vereséget összeszedett (az olaszok és a spanyolok ellen), így nem jutott tovább – így minden idők legpocsékabb helyezését érte el a gárda, hiszen 9. lett.

A nőknél kilenc válogatott indult, két csoportban küzdöttek, ahonnan az első három csapat jutott a hatos döntőbe, ahová magukkal vitték csoportbéli pontjaikat, és a másik három válogatottal játszottak egy-egy mérkőzést. A végén Ausztrália jött ki győztesen a körmérkőzésekből, Hollandia lett az ezüst-, az Egyesült Államok a bronzérmes.