1991 – PERTH

Az Egyesült Államok visszatért az éremtábla élére, bemutatkozott a nyíltvízi úszás a világbajnoki programban, Egerszegi Krisztina megnyerte első és második vb-aranyérmét, először rendeztek 1 méteres műugró döntőket és a jugoszláv vízilabdázók megvédték címüket. Ez mind Perth-ben, a VI. FINA Világbajnokságon történt.

Még egyszer sem telt el ilyen sok idő két FINA Világbajnokság között, mint az ötödik és a hatodik esetében: Madridban 1986-ban találkoztak a legnagyobb versenyzők, ezt követően viszont csak 5 (!) évvel később, 1991-ben. Igaz, valójában csak négy és fél évről van szó, hiszen az első ausztrál helyszín, Perth 1991 januárjában fogadta a vizes sportok képviselőit.

Érdekesség, hogy hét évvel később, 1998-ban ismét ebbe ide voltak hivatalosak a FINA Világbajnokság résztvevői, emellett még egyszer, 2007-ben látogatott el a vizes sportok krémje az ötödik kontinensre, akkor Melbourne volt a házigazda.

Emelkedett a versenyzők száma egy kicsit (Madrid 1119, Perth 1142), mint ahogyan a program is bővült két versenyszámmal: a férfiak és a nők számára először rendeztek műugrásban 1 méteres döntőt, és először úsztak hosszú távon is, méghozzá 25 kilométeren.

Még soha nem vett részt ilyen sok nemzet a világbajnokságon: 60 ország versenyzői landoltak a kenguruk földjén, az addigi rekord 52 résztvevő ország volt, még Guayaquilben, Ecuadorban, 1982-ben.

Ahogyan a korábbi öt vb során négyszer, ismét az Egyesült Államok küldöttsége végzett az éremtáblázat élén, méghozzá toronymagasan: 17 arany-, 11 ezüst- és 6 bronzérmet gyűjtöttek. A második helyre 8 arany-, 3 ezüst- és 2 bronzéremmel Kína futott be, míg Magyarország 5 aranyérmével, 2-2 ezüst- és bronzérmével felért a harmadik helyre, függetlenül attól, hogy a már egyesült Németország 13-mal több medáliát szerzett (4 arany, 9 ezüst, 9 bronz). Tizenkilenc ország szerzett legalább egy érmet Perth-ben.

Úszásban csak az amerikai küldöttség szerzett több világbajnoki címet (13-at) a magyar válogatottnál, amely öt arannyal, két ezüsttel és egy bronzzal zárta a világbajnokságot.

A nagy generáció tagjai közül Darnyi Tamás 200 és 400 méteres vegyesen is világrekorddal védte meg madridi világbajnoki címét (mindkétszer az amerikai Eric Namesnik lett a második), emellett 200 pillangón szerzett egy bronzérmet is. A harmadik férfiarany Rózsa Norbert nevéhez fűződik, a mellúszás egyik királya 100 méteren 13 századdal előzte meg a brit Adrian Moorhouse-t, győztes ideje, 1:01.45 új világrekord volt. Világrekord született 200 mellen is, de ott Rózsának be kellett érnie az ezüsttel, mert az új csúcsot az amerikai Mike Barrowman úszta (2:11.23).

Az amerikai Matt Biondi folytatta szárnyalását, a 4×200-as gyorsváltó és a 4×100-as vegyes váltó csapataranya mellett világbajnok lett 100 gyorson, ezüstérmes 50 gyorson. A német Jörg Hoffmann 400 és 1500 gyorson lett világbajnok, utóbbi számban világrekordot úszott – más kérdés, hogy egy év múlva az olimpián csak a bronzérem jutott neki. A férfimezőnyből kiemelendő a spanyol Martin Lopez-Zubero, aki 200 háton lett világbajnok (ahogyan Barcelonában aztán olimpiai bajnok is), míg 100-on a bronz jutott neki.

A nőknél Egerszegi Krisztina 100 és 200 háton is világbajnok lett (100-on Szabó Tünde előtt), érdekesség, hogy a sportág egyik legnagyobb klasszisának összesen ez a két vb-arany szerepel az eredménylistájában (a többi közt az öt olimpiai arany mellett).

Rajta kívül a négyszeres olimpiai bajnok amerikai Janet Evans (400 és 800 gyors), az egy évvel később szintén olimpiai bajnok kínai Lin Li (200 és 400 vegyes) duplázott, az amerikai Nicole Haislett pedig a 100 gyors világbajnoki címe mellett a két váltószámban is tagja volt az aranyérmes amerikai válogatottnak.

A németek klasszisa, Dagmar Hase is itt villogott először, a 4×200-as gyorsváltó mellett nyert egy ezüstöt 200 háton is, de olyan nevek is Perthben szereztek először vb-érmeket, mint Mette Jacobsen, Inge de Brujin, Summer Sanders vagy épp Yelena Volkova.

A nyíltvízi úszók ezen a világbajnokságon debütáltak, mégpedig a 25km-es számmal, és a hazaiak a három aranyérmük közül az egyiket éppen itt szerezték: a nőknél Shelley Taylor-Smith győzött két amerikai induló előtt. Az ausztrálok kiválósága gyerekkorában gerincproblémákkal küzdött, az úszás sokat segített ennek megoldásában. Karrierje során számtalan alkalommal indult maratoni úszóversenyeken, hétszer nyerte meg a Manhattan Island Marathont, világrekordokat állított fel 1995-ben, amikor a 48 kilométert 5 óra 45 perc és 25 másodperc alatt úszta le. 1998-ban súlyos fertőzést kapott a szennyezett víztől, kritikus állapotba került, ám dacolva az esélyekkel és az orvosi utasításokkal, még egy maratoni úszóversenyen elindult, meg is nyerte, majd visszavonult az élsporttól, ma edzőként, oktatóként dolgozik. A férfiaknál amerikai siker született, Chad Hundeby győzött egy olasz és egy ausztrál úszó előtt.

A Greg Louganis-korszak lezárulta után a kínai műugrók dominanciája erősödött Perthben, ennek ellenére a három férfiversenyszámból csak egyet, a 10 méteres toronyugrást „hozták”, Sun Shuwei révén (egy másik kínai, Xiong Ni előtt). Ő egy évvel később olimpiai bajnok lett Barcelonában, ennél is érdekesebb viszont, hogy az 1998-as perthi vb-n is világbajnok lett az akkor a vb-programba kerülő 10 méteres szinkron-toronyugrásban. 3 méteren az amerikai Kent Ferguson győzött, ő Barcelonában „csak” ötödik lett aztán, míg az új versenyszámban, 1 méteren holland siker született, Edwin Jongejans révén – ez a siker az Év férfisportolója címet jelentette számára hazájában.

A nőknél tarolt Kína: a sportág egyik legnagyobb klasszisa, az akkor már olimpiai bajnok Gao Min 1 és 3 méteren is nyert, utóbbiban megvédve ezzel madridi címét (egy év múlva az olimpiai bajnoki címét is megismételte), 10 méteren Fu Mingxia lett a világbajnok, aki aztán 1992 és 2000 között négy olimpiai aranyat és egy ezüstöt szerzett.

Amíg Madridban mindhárom számban Kanada győzött, Perthben inkább az amerikaiaknak jött ki jobban a lépés. Egyedül szólóban született kanadai arany (Sylvie Fréchette révén) az amerikai ezüst és a japán bronz mellett, duóban Karen Josephson és ikertestvére, Sarah a csúcsra értek a madridi ezüst után, és csapatban is az Egyesült Államoké lett az arany Kanada és Japán előtt (a két náció egyre kiélezettebb rivalizálása aztán a barcelonai olimpián érte el a csúcspontját, vagy inkább mélypontját: nyomásgyakorlás a pontozókra, óvás, utólagos holtverseny-megállapítás, pótérem-átadás – nem véletlen, hogy a NOB egy időre csupán a csapatversenyt hagyta meg az ötkarikás programban…).

Ha nem is volt olyan parádés a vízilabda világbajnoki döntő, mint Madridban, ahol Jugoszlávia négyszeri hosszabbítás után verte az olaszokat, azért izgalmakban nem volt hiány Perthben sem. Bár a spanyolok csak második helyen zártak a férfitornán, egy kicsit róluk szólt ez a világbajnokság.

A csoportmérkőzések során 8-3-ra kikaptak a jugoszlávoktól és Romániát is csak 12-10-re verték, a középszakaszban viszont új lendületet vettek. Az olaszokat 8-7-re, a szovjeteket 7-4-re győzték le, így az elődöntőben folytathatták, ahol a magyar válogatott már 6-3-ra is vezetett ellenük, ám a hispánok fordítani tudtak (9-8).

A címvédő jugoszlávok a középdöntőben ugyan kikaptak a szovjetektől 9-8-ra, mivel azonban az olaszokat egy góllal megverték, jöhetett az elődöntő, ahol az amerikaiakkal szemben, ha nehezen is, de felülkerekedtek (7-6). A döntőben aztán 8-7-re nyertek a spanyolok ellen, így sorozatban másodszor lettek világbajnokok. A bronzérem az Egyesült Államok ellen 13-12-re győző Magyarországé lett (a két csapat döntetlent játszott a középszakaszban). Érdekesség tehát, hogy a felsőház mindegyik meccsén csak egyetlen gól döntött.

A kilenccsapatos női tornán Hollandia lett az aranyérmes, vitathatatlanul megérdemelten, hiszen minden meccsüket megnyerték, a döntőben 7 góllal verték (13-6) azt a Kanadát, amely 8-7-re verte az elődöntőben Magyarországot. Itt is amerikai-magyar bronzmeccset rendeztek tehát, azt 11-9-re nyerték az amerikaiak.