| Résztvevő országok: 134

| Sportolók száma: 1498

Először volt Ázsia a házigazdája a legnagyobb vizes eseménynek – ami egyszersmind egy új korszak kezdetét is jelentette: a FINA az ezredfordulót követően átállt a kétévenkénti lebonyolításra, és minden olimpiai ciklus páratlan évében gyűjtötte össze a vizes világ legjobbjait; nyitányként július 16-29. között Fukuokában. Ez volt az egyetlen világbajnokság, amelyen Ausztrália az összesített éremtáblázat élén végzett, köszönhetően az úszók parádésan teljesítő küldöttségének. Nagy egyéniségek remekeltek az úszóversenyeken, a házigazda Japán szinkronúszásban aranyérmet szerzett, a spanyol férfi vízilabda-válogatott pedig megvédte világbajnoki címét – valamint először hallatott magáról egy 16 éves amerikai úszótehetség, bizonyos Michael Phelps.

Fukuokában 134 nemzet 1498 sportolója küzdött a helyezésekért, ami jelentős növekedést jelez az előző, 1998-as perthi vb-hez képest (1371, 121). Japánban új versenyszámok debütáltak: az 1500 méteres női gyorsúszás és a 800 méteres férfi gyors mellett programba került immár az összes 50-es táv valamennyi úszásnemben, továbbá először a később olimpiai távvá nemesedő 10km-es nyíltvízi tusakodás.

Összesen 24 nemzet szerzett legalább egy érmet, Ausztrália 13 arany-, 4 ezüst- és 6 bronzéremmel vezette az éremtáblázatot. Kína 10 arany-, 6 ezüst- és 4 bronzéremmel a második helyen végzett, megelőzve az Egyesült Államokat, amely 9-9-8-as mérleggel zárt. Ez volt minden idők leggyengébb eredménye az USA vb-históriában, az összes többi világbajnokságon az összesített éremtáblázat első vagy második helyén végeztek.

A magyar csapatnak sem ez volt a legsikeresebb vb, hiszen mindössze 3 érmet sikerült begyűjteni: Kovács Ágnes 200 m mellen aranyat és 100 m mellúszásban bronzot szerzett, a női vízilabdacsapat pedig egy ezüstöt (nem sokkal a budapesti Eb megnyerését követően).

Az ausztrálok összesített eredményéhez nagyban hozzájárult az akkor 19 éves Ian Thorpe. Ő három évvel korábban Perth-ben is világbajnok volt már, ezúttal Fukuokában írt sporttörténelmet azzal, hogy egy füst alatt 6 aranyérmet nyert. Első lett 200, 400 és 800 méteres gyorsúszásban, valamint a 4×100-as, 4×200-as gyorsúszó váltó és a 4×100-as vegyesváltó tagjaként is aranyérmet szerzett – pályafutása során 11-szer állhatott a világbajnoki dobogó tetejére. Ehhez lábjegyzetként annyit illik hozzátenni, hogy egyfelől abnormálisan nagy, 54-es lábfejek segítették a haladásban, ami már-már búváruszony-méret, másrészt kihasználva a szabályok adta kereteket (leginkább azt, hogy semmit sem szabályoztak az úszóruházat kapcsán), az akkoriban hordott fecskék helyett egésztestes dresszekben hasította a vizet, hét évvel előzve meg a cáparuhás korszakot.

Nem “Thorpedo” volt az egyetlen ausztrál, aki remekelt Japánban, hiszen a váltó tagjai, Grant Hackett és Matt Welsh is aranyat nyertek szólóban, Hackett 1500 méter gyorson győzött újfent, Welsh pedig 100 méter háton. Sőt, Hackett teljesítménye azért is figyelemre méltó, mert két ezüstöt is begyűjtött (400 és 800m gyorsúszásban). Geoff Huegill is büszke lehetett az eredményeire, hiszen a 100 méter pillangón szerzett bronzérem mellett 50 méter pillangón és a 4×100-as vegyesváltóban is aranyérmesként zárt. 

Ami a nőket illeti, Petria Thomas 100 és 200 méter pillangón, valamint a 4×100-as vegyes váltóban is első lett, így összesen 3 aranyérmet gyűjtött be, míg Giann Rooney 200m gyorsúszásban diadalmaskodott.

Az amerikai küldöttség számára Anthony Ervin 50 és 100 méteres gyorsúszásban szállított bajnoki címet, plusz világbajnok lett Randall Bal (50 méter hát), Aaron Peirsol (200 méter hát), Brendan Hansen (200 méter mell, míg egy 16 éves srác, Michael Phelps 16 évesen megnyerte a 200 méter pillangót – azt pedig mindenki tudja, mi történt ezt követően a pályafutásában. A hölgyeknél Haley Cope (50m hát), Natalie Coughlin (100m hát) és Martha Bowen (200m vegyes) szerzett aranyat. 

Fukuokában szintén csúcsra ért még az ukrán Oleg Lisogor (50 m mell), a svéd Lars Frölander (100 m pillangó), az olasz Massimiliano Rosolino (200 m vegyes) és Alessio Boggiatto (400 m vegyes), a holland Inge de Brujin (50 és 100 m gyorsúszás), az ukrán Yana Klochkova (400 m gyors és 400 m vegyes). Érdekesség, hogy Fukuokában egy román hölgy is aranyérmet szerzett: Diana Mocanu megnyerte a 200m hátúszást.

A nyíltvízi úszás versenyszámait az olasz úszók uralták Fukuokában – Viola Valli-t kell kiemelni, ő 5 és 25 km-en is elsőként érkezett a célba. Mellette Luca Baldini is a dobogó tetejére állhatott, aki a férfiaknál 5 km-en aranyérmet szerzett (az olaszok 5 és 10 km-en 2 bronzot is gyűjtöttek – összesen 5 érem került Olaszországba). Jevgenyij Bezrucsenko 5 km-en ezüstérmet szerzett, míg 10 km-en verhetetlen volt, így összesen 2 érmet gyűjtött be, akárcsak a holland úszó, Edith van Dijk, aki 10 km-en bronzérmet és 25 km-en ezüstöt nyert, valamint a német Peggy Büchse (5 km-en ezüst, 10 km-en arany). 

Műugrásban a 10 aranyéremből nyolc kínai sportolóé lett, a férfiaknál a 3 méteres és a nőknél az 1 méteres műugrás volt az egyetlen kivétel, nevezetesen a legendás műugró, Dmitrij Szautyin és a kanadai Blythe Hartley tudta némileg ellensúlyozni a kínai dominanciát. Mexikó először nyert érmet műugrásban, Fernando Platas 3 és 10 méteres szinkronban lett dobogós, előbbiben Joel Rodriguez, utóbbiban Eduardo Rueda volt a partnere.

Bár Perth-ben már uralták a szakágat (3 aranyérmet nyertek), ezúttal az oroszoknak be kellett érniük egy ezüsttel duóban. A házigazdák kettőse, Miya Tachibana és Miho Takeda a két Anasztáziát (Anaszstaszia Davidova és Anasztaszia Jermakova duettje) múlta felül – jegyezzük meg ezt az eseményt: azóta soha, egyetlen világversenyen (olimpia, Eb, vb) sem fordult elő, hogy az orosz hölgyeket megelőzte bárki párosban vagy csapatban. A francia Virginie Dedieu ezúttal is ezüstérmet szerzett (szólóban), Kanada két bronzérmet gyűjtött Japánban. 

A világbajnokságok történetében nem volt gyakori, hogy egy válogatott meg tudta védeni a címét. Először 1991-ben fordult elő, hogy a jugoszláv válogatott egymást követő világversenyeken diadalmaskodott – aztán most jöttek a spanyolok. Akárcsak három évvel korábban, Perth-ben, ezúttal is megnyerték az összes mérkőzésüket, és a sikerrecept ismét a Jesús Rollán-vezette védelem tündöklése volt: 1998-ban hét gólt kaptak az elődöntőben és a döntőben összesen, most pedig még annyit sem: az oroszokat és friss Európa-bajnok jugoszlávokat egyáltalán 4-2-re győzték le a végjátékban. A magyar csapat egy hasonlóan „gólgazdag” összecsapáson, a középdöntő zárónapján 3-2-re veszített az olaszokkal szemben, így a Kemény-éra első 12 éve, azaz a három olimpiai bajnoki címet hozó 1997-2008-as periódus során ez lett az egyetlen világverseny, amikor nem sikerült a legjobb négy közé jutnia az együttesnek.

Az olasz hölgyek a spanyol férfiakhoz hasonlóan másolták az 1998-as produkciójukat – ők jó szokásukhoz híven bukdácsoltak a csoportban, ám a ki-ki mérkőzésekre teljes pompában vonultak fel, az elődöntőben legyűrték az amerikaiakat, a döntőben pedig – a hispánokhoz hasonlóan – a frissen koronázott Európa-bajnokkal bántak el, történetesen a magyar válogatottal.