2005 – MONTREAL

Montreal rendezte az eddigi egyetlen észak-amerikai FINA Világbajnokságot, 2005-ben. Az Egyesült Államok dominanciáját hozó vb-n (17 arany-, 15 ezüst- és 7 bronzérem) számos világcsúcs, 15 amerikai és 13 ausztrál arany született az úszóversenyek során, a házigazda műugró-küldöttség három aranyat söpört be, míg a nyíltvízi úszók női mezőnyében holland bravúrt jegyezhettünk fel. A magyar küldöttség Cseh László révén három, a vízilabda-válogatottaknak köszönhetően két érmet szerzett, az öt éremből kettő is arany volt, ez a mérleg az éremtábla 8. helyére volt elegendő.

A barcelonai 2015 versenyző helyett ezúttal „csak” 1784-en vettek részt a világbajnokságon, ez kisebb visszaesést jelentett, vélhetően az észak-amerikai helyszín miatt, amely kevésbé egyszerűen megközelíthető úti cél. Azért így is 144 ország képviselte magát Quebec fővárosában – az esemény különös báját az adta, hogy az össze-vissza kóválygó shuttle-buszok helyett a mezőny nagy része, így az akkor már tündöklő csillagnak számító Michael Phelps a városi hotelekből lazán kimetrózott az esemény színhelyeként szolgáló parkba.

Vitathatatlan volt az Egyesült Államok dominanciája Montrealban, ami persze az úszóprogramnak köszönhető. 17 aranyéremmel, 15 ezüsttel és 7 bronzzal zártak az éremtáblázat élén. Ausztrália tartotta a lépést, az ötödik kontinens versenyzői 13 aranyat nyertek az úszóversenyek során, parádésan szerepeltek. Az éremtáblázat harmadik helyén Kína zárt 5-5-7-es mérleggel. Összesen 26 nemzet szerzett legalább egy érmet.

Többen is dupláztak az egyéni úszószámok során, de három egyéni világbajnoki címre csak az ausztrál Grant Hackett volt képes Montrealban. Győzött 400, 800 és 1500 méteren is, 800-on ráadásul világrekorddal, emellett 200 gyorson Michael Phelps mögött ezüstérmes lett, és a 4×200-as gyorsváltóval még egy bronzérmet is megkaparintott.

Az amerikai legenda, Michael Phelps a 200 gyors mellett világbajnok lett 200 vegyesen, illetve tagja volt az aranyérmes 4×100-as és a 4×200-as gyorsváltónak, 100 pillangón pedig megint „csak” ezüstérmes lett honfitársa, Ian Crocker mögött. Duplázni tudott a férfiaknál a szintén amerikai Aaron Piersol (100 és 200 hát) és Brendan Hansen (100 és 200 mell), valamint a dél-afrikai Roland Schoeman (50 gyors és 50 pillangó), aki pillangón világrekordot repesztett, mellesleg 100 gyorson az olasz Filipi Magnini mögött ezüstérmes lett. Kiemelendő a görög Aristeidis Grigoriadis aranyérme 50 háton – ez volt az első görög elsőség a világbajnokságok történetében.

A magyaroknál továbbra is „one-man show” zajlott: az első fénykorát élő Cseh László kihasználta, hogy Phelps az olimpia utáni évben kihagyta a 400 vegyest, és besöpörte az aranyérmet, emellett 200-on ezüstöt, 100 háton pedig egy bronzot gyűjtött.

A nőknél az ausztrál fölény jegyében zajlottak az események: Leisel Jones duplázott (100 és 200 mell, utóbbin világrekord a döntőben), egyéni világbajnoki címet szerzett Libby Lenton (50 gyors), Jodie Henry (100 gyors), Giaan Rooney (50 hát), Jade Edmistone (50 mell, világcsúccsal), Danni Miatke (50 pillangó) és Jessica Schipper (100 pillangó), plusz két váltóarany is a messzi délen landolt.

Az amerikai Katie Hoff (200 és 400 vegyes) és Katie Ziegler (800 és 1500 gyors) mellett a zimbabwei Kirsty Coventry is két egyéni világbajnoki címet szerzett (100 és 200 hát) Kanadában.

Páratlan eredményt mutatott fel a nyíltvízi programban a holland Edith van Dijk, hiszen mindhárom távon érmet szerzett! 5 kilométeren bronzérmes lett, 10 és 25 kilométeren viszont egyaránt világbajnokként ért célba.

A férfiaknál egy korszakos géniusz karrierje vett repülőrajtot: a német Thomas Lurz egy arannyal és egy ezüsttel bizonyult a mezőny legeredményesebbjének.

Műugrásban először – és mindeddig utoljára – fordult elő a világbajnokságok történetében, hogy a férfi és a női számokban is született kanadai aranyérem. Alexandre Despatie 1 és 3 méteren is világbajnok lett, míg a nőknél 1 méteren Blythe Hartley lett aranyérmes. Emellett cseppet sem meglepő módon 5 kínai és 1-1 amerikai és orosz arany született Kanadában.

Továbbra is a sportág koronázatlan királynője, a francia Virgine Dedieu akadályozta meg a totális orosz dominanciát a szinkronúszóknál, miután ismét a legjobbnak bizonyult szólóban, holott a „uralkodóház” egy új trónkövetelőt, Natalia Iscsenkót állította ki ellene. Iscsenkónak még várnia kellett két évet, hogy beindítsa egyéni aranykorszakát – a többi számban viszont már tagja volt a taroló orosz egységeknek.

A montreali lett az egyetlen olyan világbajnokság, ahol Magyarország férfi- és női csapata is döntőt játszhatott. A magyar férfigárda címvédőként érkezett, és újfent el is menetelt a döntőig, simábban, mint korábban bármikor – az immár kétszeres olimpiai bajnokcsapat aztán egy újabb kőkemény csatába gabalyodott a görögökkel az elődöntőben, ám az élete mérkőzését játszó, 6 gólt szerző Biros Péter vezérletével 7-6-ra győzött. Ezután következhetett az athéni finálé visszavágója – az eredmény ugyanaz lett, 8-7, csak ezúttal Szerbia-Montenegró javára: a 3-1-es vezetésnél kihagyott négyméteres később visszaütött, most a szerbek fordítottak, s lettek világbajnokok 1991 után újra. A bronz a görögöké lett: örültek neki rettentő módon, történetük első dobogós helyezését érték el a nagy világversenyeken.

A hölgyeknél a hely szelleme is azt diktálta, hogy a tüneményes pályafutása legnagyobb meccsét épp itt, Montrealban lejátszott kapitány, Faragó Tamás – 1976-ban négy őrületes gólt lőtt az aranyról döntő, olaszok ellen 6-5-re megnyert mérkőzésen – győzelemre vezesse a válogatottat. S lőn: a fináléban a címvédő amerikaiakat hosszabbításban sikerült legyőzni; korántsem mellesleg másodszor a tornán, elvégre már a csoportkörben is sikerült – hasonló bravúrra az azóta eltelt majd’ húsz évben többé egyetlen válogatott sem volt képes. És még egy fontos tény: a magyar női szakág egyik legnagyobbja, Stieber Mercédesz szintén egyedi rekordot állított fel, elvégre 11 év elteltével lett világbajnok (1994 után másodszor).