2007 – MELBOURNE

Miután Perth kétszer adott otthont a világbajnokságnak, Melbourne kapta meg a jogot, hogy 2007. március 17. és április 1. között tavasszal megrendezze az eseményt. Ahogy korábban Ausztráliában, úgy most is kirobbanó siker volt a vizes világbanzáj – ráadásul a szervezők húztak egy nagyot: központi helyszínnek a város leginkább ikonikus sportlétesítményét tették meg, az Australian Open Grand Slam-tenisztorna zárható tetővel felszerelt centerpályáját, a Rod Laver Arenát. Így még nagyobb figyelem övezte világszerte a versenyeket – a helyszíneken pedig mindösszesen 215 ezren szurkoltak, ami új látogatói rekordnak számított a vb-históriában.

A nyárias tavaszi szezonban 167 ország 2158 sportolója vett részt az eseményen, a 2005-ös montreali visszaesés után ismét a létszám ismét meghaladta a 2000 főt. A világbajnokságra három helyszínen bonyolódott: a már említett, az úszásnak és a szinkronúszásnak helyet adó Rod Laver Arena mellett a nyíltvízi úszók a St. Kilda Beach-en versengtek, míg a műugrók és a vízilabdázók a híres Forma-1-es pálya szomszédságában fekvő Melbourne Sports and Aquatic Centre-ben. Az Arénába kiépített ideiglenes medencét Susie O’Neillről – az atlantai olimpia 200 méteres pillangóúszásának és a sydneyi olimpia 200 méteres gyorsúszásának olimpiai bajnokáról, összesen 8 olimpiai érem birtokosáról – nevezték el.

Az amerikai csapat 21 arany-, 14 ezüst- és 5 bronzéremmel toronymagasan végzett az éremtábla élén, míg Oroszország 11 arany-, 6 ezüst- és 8 bronzéremmel, a házigazda Ausztrália pedig 9 arany-, 9 ezüst- és 8 bronzéremmel zárt a világbajnokságon. Összesen 27 nemzet szerzett legalább egy medáliát.

Melbourne nem volt a legszerencsésebb a magyar küldöttség számára, a férfi vízilabda-válogatott egy ezüstöt, Cseh László pedig egy bronzérmet szerzett200 méteres vegyesúszásban (Michael Phelps és Ryan Lochte mögött végzett) – ez volt a világbajnokságok történetében a leggyengébben sikerült összprodukció magyar szemszögből.

Természetesen ismét az úszóviadalok vonultatták fel a legtöbb indulót, 1142-t, és jónéhányan újfent rendkívüli teljesítményt nyújtottak. Primus inter pares Michael Phelps volt, aki – pályafutása csúcsán – elsőrangú főpróbát tartott a pekingi játékokra, ahol célként Mark Spitz legendás, 1972-es hét aranyérmet hozó parádéját kívánta felülmúlni. Nos, Melbourne-ben eljutott hét bajnoki címig: győzött 200 méteres gyorsúszásban, 100 és 200 méter pillangón, 200 és 400 méter vegyesen, valamint a 4×100-as és 4×200-as gyorsváltóban. A nyolcadik elsőség „ott maradt” a vegyesváltó délelőtti előfutamaiban, amikor az amerikai kvartettet rossz váltás miatt kizárták – Phelps mindezt a lelátóról nézte végig… Annyira azért nem lehetett elkenődve, elvégre a száz pillangó kivételével valamennyi egyéni számát világrekorddal nyerte, és a 4×200-as távon is összejött a csúcsdöntés.

Csapattársai is kiválóan teljesítettek, Ryan Lochte egy váltóban, valamint 200m háton is aranyérmet szerzett (plusz 3 ezüstérmet is nyert), Ben Wildman-Tobriner 50m gyorsúszásban jeleskedett, Aaron Peirsol 100m háton diadalmaskodott, Brendan Hansen pedig 100m mellúszásban szerzett aranyat.

Ami a többieket illeti: némi meglepetésre két aranyérmet nyertek a lengyelek, Przemyslaw Stanczyk 800-on, Mateusz Sawrymowicz pedig 1500-on diadalmaskodott. A dél-afrikaiak is villantottak: 50m pillangón Roland Schoeman, 50m háton pedigi Gerhard Zandberg bizonyult a legjobbnak. Az ukrán Oleg Lisogor aranyérmet szerzett (50m mellen), a japán Koszuke Kitadzsima világbajnok lett 200m mellen, míg a dél-koreai Park Tae-Hwan egy 400m gyorson szerzett arannyal lökte be felnőttkarrierjét.

Száz gyorson két győztest hirdettek: az olasz Filippo Magnini és a kanadai Brent Hayden között egyetlen századnyi különbséget sem rögzített az időmérő – a finálé amúgy is alighanem minden idők legszorosabbjának mondható, elvégre nyolcadik is mindössze 38 századra volt a két bajnoktól.

Ami a nőket illeti, az ausztrál sportolók remekeltek, akárcsak két évvel korábban: Libby Lenton 5 aranyérmet nyert, 50 és 100 méteres gyorsúszásban, 100 méteres pillangóúszásban, valamint a 4×100-as gyors- és vegyesváltóban. Leisel Jones nagyon közel volt a mellúszó-triplához, hiszen 100-on és 200-on győzött, 50-en viszont be kellett érnie az ezüsttel – vigaszként ott volt a vegyesváltó bajnoki címe, és még Jessicah Schipper is betett 2 aranyat és egy ezüstöt a közösbe. 

A nem hazai vízben versenyzők közül a francia Laure Manaudou (200 és 400m gyorsúszás), az amerikai Katie Ziegler (800 és 1500m gyorsúszás) és Katie Hoff (200 és 400m vegyes) egyaránt duplázni tudott, de világbajnok lett az amerikai Leila Vaziri (50m hát), Natalie Coughlin (100m hát), Margaret Hoelzer (200m hát), Jessica Hardy (50m mell) és a svéd Therese Alshammar (50m pillangó) is. 

A férfiaknál és a nőknél is két orosz aranyérmet és egy német világbajnokot láthattunk. A férfiaknál Vlagyimir Djacsin (10 km) és Jurij Kugyinov (25 km) bizonyult a legjobbnak, míg a nőknél Larisza Ilcsenko 5 és 10 km-en is győzött.

A német Thomas Lurz összességében hasonló eredményt ért el, mint Montrealban, egy arannyal (5 km) és egy ezüsttel (10 km). Az orosz Jevgenyij Dracev egy ezüst (5 km) és egy bronz (10 km), míg a nőknél az ausztrál Kate Brookes-Peterson 5 és 10 km-en duplázva szerzett bronzérmet. 

A műugróknál a kínai hegemóniát csak egyvalaki tudta megtörni, az orosz Gleb Galperin, aki megnyerte a 10 méteres műugrást, bónuszként pedig ezüstérmet szerzett Dmitrij Dobroszkokkal a szinkron toronyugrásban. Qin Kai lett a 3 méter ura, egyéniben és szinkronban is nyert – itt az oroszok élő legendája, Dmitrij Szautyin még jó volt egy bronzéremre.

Ami a nőket illeti, Guo Jingjing hasonló teljesítményt nyújtott, egyéniben aranyérmet szerzett, a második helyezett, Wu Minxia lett, akivel aztán szinkronban győztek.

Újítás gyanánt a technikai rutinban is elkezdtek érmeket osztani a szinkronúszóknál, azaz kapásból hét számban lehetett aranyérmet nyerni – az oroszok gyorsan haza is vittek hatot, ugyanakkor a pontozók a szóló szabadprogramban továbbra is a francia Virginie Dediu varázslatát látták jobbnak, Natalja Iscsenkónak újfent maradt az ezüst (a technikait azért nyerte). A spanyolok ismét kiválóan teljesítettek, 4 ezüst- és 2 bronzérmet szereztek, Japán 2 ezüst- és egy bronzérmet, míg az Egyesült Államok egy bronzérmet szerzett.

A pólósoknál történelmi döntőt vívott a magyar és a horvát csapat: abból a szempontból legalábbis mindenképpen, hogy a történelemben először és utoljára vezette egymás ellen csapatait egy aranymérkőzésen a sportág históriájának két valaha volt legsikeresebb edzője, Kemény Dénes és Ratko Rudics. Eladdig a magyar gárda Kemény keze alatt rendre felülkerekedett Rudics aktuális alakulatán – az olaszokon, majd amerikaiakon –, most viszont a horvát mester a sajátjait felvitte a csúcsra.

Az egymás után harmadszor is döntőbe jutó magyar gárda habkönnyű győzelmekkel érkezett meg a négy közé, ott azonban a korábbi évekhez képest váratlanul kiélezett csatába gabalyodott a spanyolokkal, ám a hosszabbításban felülkerekedett. A másik ágon a horvátok nem kis meglepetésre legyőzték a címvédő szerbeket, s bár a fináléban három és fél negyedig a magyarok akarata érvényesült, egy kihagyott ziccer után a horvátok valahogy kiegyenlítettek, és a négy évvel idősebb magyar együttes még egyszer nem tudta megismételni a 2003-as bravúrt, hogy két hosszabbításos meccs megnyerésével legyen világbajnok.

A címvédő magyar női válogatott az elődöntőbe jutott, ám ott ezúttal az amerikaiak bizonyultak jobbnak 10-9-cel, majd a fináléban az oroszokat odébb toló házigazdákat verték meg 6-5-re hatalmas csatában.