A nyíltvízi úszás rendre egészen elsőrangú izgalmakat kínál, elvégre itt tényleg senki sem mehet biztosra. Mindennapossá vált, hogy a többórás tusakodások végén tizedmásodpercek választják el egymástól a versenyzőket, célfotó dönt az érmesek sorrendjéről a 25 000. méter után – a befutók sokszor olyan szorosak, mint az 50 gyors döntője a medencében.
Bár a nyíltvíznek is megvannak a maga nagyjai, akik több vébén is képesek voltak remeklésre – mégis, az örökrangsorokat nézegetve azonnal szembetűnik, hogy itt egy országnak sincs fullasztó fölénye (a németek vezetnek 13 arannyal, az oroszoknak van 12, az amerikaiaknak 10, az olaszoknak 9). Mindent egybevéve, eddig 18 ország tudott legalább egy világbajnoki címet nyerni – annyi, mint a műugróknál, műúszásban viszont ez a szám csak 9, vízilabdában pedig 10, holott ez a három sportág a kezdetektől a vb része, míg a nyíltvíz csak 1991-ben csatlakozott, és akkor is pusztán egy-egy férfi és női számmal, mielőtt némileg bővült a program.
Természetesen mindez Természet Ősanyánknak köszönhető, elvégre a pálya egyik napról a másikra is teljesen megváltozhat: a szeles idő, a hullámok az „igazi” nyíltvízi harcosoknak kedvezhetnek, míg a csendes felszín paradicsomi állapotot jelent a „medencés” csoportnak, amelynek tagjai 800-on és 1500-on is jók, kint pedig elsőrangúan érvényesül a technikájuk, ha a tó olyan, akár a feszített víztükör. A vízhőmérséklet szintén lényeges tényező (a szabályok nem is engedik, hogy 16 fok alatt vagy 30 fok fölött elinduljon a verseny), és olykor a medúzák is közbeszólhatnak egy-egy csípéssel (bár nem most a Lupán). És hát itt nincsenek a versenyzőket elválasztó kötelek, test a test ellen kell küzdeni, ami szintén okozhat némi turbulenciát – hogy finoman fogalmazzunk –, a fordulóknál a könyöklések, rúgások, visszahúzások a napi rutin részét képezik, még ha nincsenek is kifejezett összhangban a regulákkal (az igazán durvákat azért kizárhatják a bírók).
Vagyis ha ez az egy-két óra egy kívülálló számára örökkévalóságnak is tűnhet, a helyszínen vagy a tévéken követve a viadalok valódi szórakozást kínálnak. Oké, amikor a 25 kilométeres aranyakért küzdenek, az tényleg embert próbáló nem csupán a vízben, de a parton lévőknek is, ám ezeknek az öt és fél órás maratonoknak is megvan a maguk szépsége. Arról pedig kéretik nem elfeledkezni, hogy a hőskorban a 25km volt A Nyíltvízi Verseny a vébéken, legalábbis 1991-ben és 1994-ben, az első két alkalommal (az 5km-t 1998-tól, a 10-et 2001-től ússzák).
A nemesfém-gyüjtő
A brazil Ana Marcela Cunhának (aki momentán 5-tel és 11-gyel vezeti a nők örökrangsorát) két világbajnokságon is sikerült a triplázás: 2015-ben Kazanyban behúzta a 25km-t, második lett a váltóval és harmadik 10km-en (5km-en nem indult), míg két évre rá Balatonfüreden összejött a klasszikus mesterhármas, avagy mindhárom egyéni versenyen szerzett medáliát: bronzot 5-ön és 10-en, a kedvenc 25km-ét pedig újfent megnyerte – ez másnak szintén nem sikeredett eddig.
Cunha 25km-en aratott három egymást követő diadala igen egyedi (összességében négyszer lett első ezen a távon) – bár annyit hozzátehetünk, hogy kissé meglepő módon 10km-en még soha nem volt világbajnok. Igaz, legalább az olimpiát meg tudta nyerni egy rakat ötkarikás csalódást követően, azaz a pályafutása immár teljes.
